… avagy milyen érzés felnőtt fejjel megélni a szó szerinti gyakorlatban a tanulás folyamatának fázisait:
- ez meg mi?
- hogy is van ez?
- hm, ez ismerős.
- hát persze, ez az!
Helyzetleírás, szituáció: túravezető képzés, terepgyakorlat, tájfutó térkép (lásd a képen) megismerése, használata.
Mikor először meglát az ember egy ilyen térképet, ismeretlenül sok minden megfordul a fejben, de leginkább az, hogy: miért?! Mások a jelölések, mint a megszokott és ismert turista térképeken, teljesen mások a színek, nincsenek turistaút jelzések és nincs rajta semmi felirat! Más a méretarány, sokkal kevesebb, de mégis sokkal több információ van rajta. Akkor ezt most mégis, hogy a túróba lehet használni??
Aztán persze az elméleti órán megismered az alapelemeit a térképnek, az iskolapadban szépen fel is tudsz sorolni párat a kivetítőről, node amikor terepgyakorlaton a kezedbe kapsz egyet, hogy nosza rajta, akkor ismét felmerül egy kérdés benned: miért?!
Pár dolgot (tereptárgyat) ugyan felismersz, hisz az ott egy rókalyuk, itt van egy jellegfa, arra egy vízmosás, de hogy hol vagy, és legfőképp merre is kellene menni, az még nincs meg.. (plusz infó: nincs gps, nincs telefon, csak a papír, egy tájoló és Te magad).
Aztán némi segítséggel beazonosítod a pozíciód, kiszámolod, hogy a térképen mennyi az annyi, amiből már tudod – najó még csak sejted -, hogy a valóságban az hány méter. De most már legalább van némi képed arról, hogy hol vagy, hogyan tovább és talán elhiszed, hogy valahogy ki fogsz innen keveredni. Node uccu neki, lássuk a gyakorlatban. A csapattal (10 gólya + 2 oktató) kijelölünk egy-egy célpontot és megbeszéljük, hogy hogyan lehetne, hogyan kellene oda eljutni. Miért arra, miért úgy, vagy éppen miért ne arra és miért ne úgy. Itt már a haladás útján érzi magát az ember, hisz ha már van kimondható okod a hogyanra, vagy az elkerülendő útirányra, az már fél siker. És láss csodát: az erdő kellős közepén, az alig átlátható bozóton túl, a domb mögött megtalálod azt a 1×1 méteres vizes gödröt, amit a térkép alapján megcéloztál. És nem, nem jelzett út visz ide, hisz itt még utak sincsenek. Igazából minek is az utak, nem? 🙂 Nézed a térképet, nézed a terepet, a domborzatot, a növényeket (néha az oktatót némi visszaigazolásért :)) és láss csodát megtalálod. Elkezdesz hinni a térképnek, a tájolónak és körülötted lévő természetnek. 
Érdekes átélni, hogy a nap elején kapsz egy térképet, ekkor azt is csak pár segédnyíl alapján tudod eldönteni, hogy egyáltalán hogyan forgasd, merre van a papíron a fel és le (észak-dél), aztán eljutsz a felismerés pillanatáig, majd egyre jobban kiismered magad rajta, végül teljes magabiztossággal megtervezel egy-egy útvonalat, útirányt és ténylegesen megtalálod a kitűzött céljaidat, végül pedig vissza is tudsz navigálni a starthelyre.
És mindez egy napba belesűrítve. Amikor reggel még totál hülyének érzed magad egy “vaktérképpel”, a nap végén pedig elér a felismerés, megismerés édes íze. ..meg a sós izzadtságé és a szivácsossá fáradt gondolkodásé 🙂
7 km 7 óra alatt? Hát, a megismerés útját- és persze az úttalan utakat taposva bizisten fárasztóbb ez, mint egy 30 km-es menet a kéken.
A naphoz hozzá tartozik, hogy egy kimondottan jó csapattal történik mindez. A jó csapat, társaság nagyon fontos ahhoz, hogy a fentieket a leírtak szerint lehessen megélni ezt az egészet. Úgy hiszem, ezekkel a megélt élményekkel és a „megismerésekkel” ők is hozzám hasonlóan szembesültek a vasárnapi napon.
(ui.: és nem, a labdázó gyerek, a gőzölgő kávéscsésze és a ló nem hivatalos jelölések a térképen, plusz a Stonehenge másolata sem található meg a Budai-hegységben)
