Kategória archívum: Egyéb

A nyugati partról a keleti partra Máltán a ’Victoria lines’ érintésével – Coast to coast in Malta & the Victoria lines

A márciusi hidegből elmenekültünk pár napra felmelegedni Máltára, elvégre március elején-közepén az ottani időjáráshoz képest még tűrhető 20 fok körüli a hőmérséklet, viszont az itthoni fagyokhoz, havazásokhoz képest mámorítóan jó az idő. És nem utolsó sorban Málta ilyenkor tündököl a zöldben és virágokban (még, ha nem is olyan széles a repertoár, mint kishazánkban :)).

A szigetország területe valamivel kisebb (316 km2), mint Budapest, lakossága mindössze 437 ezer fő. A szigetet kisebb-nagyobb települések szabdalják, sok helyen teljesen egybenőve. Node további infókat a miniállamról akár a Wikipédián is olvashatsz.

Azon túl, hogy lehetőség szerint a sziget minden részét bebarangoltuk, egyik napunkat kimondottan a túrázásnak szenteltük. Az országon keresztül halad a ’Victoria lines’, ami a brit uradalom idején épült védőfal és erődítmények maradványai, így e kőfalak mentén kerestünk útvonalat magunknak. Végül találtunk egy parttól partig tartó GPS nyomvonalat, ami keresztül szelte a szigetet. A teljes kijelölt táv a startpontig való sétával kevéssel több, mint 20 km.

Szállásunkról, Sliemáról elbuszoztunk Bahrija településre, ahonnan nyakunkba is vettük a máltai ösvényeket. A kis falucskától nagyjából másfél kilométernyire volt a tengerpart, illetve egy csodálatos kis öböl, túránk hivatalos startpontja. Ahogy kiléptünk a faluból, sárgálló virágos rétek és hatalmas kaktusz sorok által szegélyezett, töredezett aszfalton hallgattuk a számunkra ismeretlen hangot hallató madárfüttyöt. Kósza pillangók szálltak keresztbe-kasul, közben pedig egyre csak terebélyesedett előttünk a kékellő tenger frenetikus látványa. Eri gyorsan kötött is egy csokrot a színpompás virágokból, így téve még színesebbé utunk első részét. A kis falucska a tenger felett kb 150 szintméterrel lehetett magasabban, így az első rövid etapot lejtmenetben tettük meg, majd pedig leértünk az öbölhöz, pontosabban az azt szegélyező, 50-60 méter magas sziklák tetejére. Innen csodálhattuk a kék megannyi árnyalatát, kezdve a halovány türkiztől a mély- szinte már fekete kékségig.

Innen nyargaltunk tovább egy sziklás részen mászva felfelé, ahol egy sárga pompában játszó rétecskén találtuk magunkat. Csodás képet adott a virágtenger a dús ragyogó zöldből előbújva, háttérben a kék, néhol fehér habokat dobó tengerrel. A látvány magával ragadó volt, de menni kellett tovább, hisz lényegében még el sem indultunk. Keskeny ösvényen kanyarogtunk felfelé – a túra első pár kilométere emelkedőn vezetett – és kerestük a ’Victoria lines’ nyomait. Meg is találtuk pár bunkerhez hasonlatos építménnyel egyetemben. Az egykoron volt máltai védvonal :). Az időjárás azt hozta, amiért igazából jöttünk. Verőfényes napsütés, 20-23 celsius körüli hőmérséklettel. Egy lenge pólóban pont ideális volt a séta, bár az első máltai napunkon összeszedett bőrpír nélkül talán még jobb lett volna :). A kőfalakat követve végig sziklás-köves volt a talaj, színes mezei virágok szegélyezték utunkat, idilli volt a kép bármerre is néztünk.

Az első néhány kilométert simán vettük, aztán gyanússá vált, hogy valami nem stimmel az útvonallal. Természetesen végig a Locus map-en kijelölt utat követtük, mert semmilyen turistajelzés, vagy tábla nem segített a tájékozódásban, de ez is olyan máltaiasan laza, ennyivel el is intéztük. Szóval ott tartottunk, hogy valami nem stimmelt, mert egyszer csak egy privát tanyán találtuk magunkat, miután a bozóton átkeveredtünk. A kert gazdája is feltűnt, de nem igazán lepődött meg, hogy mit keresünk a portáján, csak azt mondogatta, hogy nem erre visz az út, mi meg csak azt szajkóztuk, hogy a térképünk szerint erre visz és át is fogunk itt menni, bocsi. Gyorsan kikeveredtünk a citromfákkal teli kertből és egy keskeny útra kerültünk. Örültünk magunknak, hogy most már jó helyen vagyunk, de hamarosan újabb kaland következett. Beértünk egy mini faluba, ahol egy háromtagú, nem túl vendégszerető kutyafalka eredt a nyomunkba. Hangosan ugatva és vicsorogva jelezték, hogy nem erre van a Victoria Lines, sürgősen távozzunk innen…elég para volt, nem mertünk hátra nézni, mert a kutyák leheletét éreztük a lábszárunkon. Felturbózott adrenalin szinttel hagytuk el a tanyát és a kutyákat. Aztán Locus Map elő, hát persze kiderült, hogy az utat eltévesztettük a kutyás kaland miatt, a házuk mögött kellett volna elkanyarodni balra. Úgy döntöttük újratervezünk, mert nem volt kedvünk visszamenni a vadorzó ebekhez. A biztonságosabb útvonalat választottuk, alacsony forgalmú kis aszfaltos utakon haladtunk tovább. A látványból ez mit sem vett vissza, buja, színpompás növényzet és máltai kőfalak szegélyezték utunkat (mert itt mindent kőfallal határolnak el, az utakat, a portákat, a szántóföldeken a telekhatárokat).

Túránk felénél jártunk, amikor a fennsíkról végre feltűnt a keleti part a tengerrel és az előtte húzódó nagyobb városokat is megcsodáltuk fentről. Mostanáig nem is volt semmi atrocitás, szépen róttuk a kilométereket és a város határában úgy tűnt, hogy az erődöt és a falat is megtaláltuk újra. Egészen addig, amíg valami ösvény szerűségen haladtunk, ami egyszer csak eltűnt és következett a sűrű bozótosokon való átverekedés, a sziklafalakon való mászkálás…igazából vakon mentünk a gps adatokra hagyatkozva…de a kijelölt úton voltunk elméletileg. Aztán egyszer csak egy szakadéknál találtuk magunkat, sehol egy biztonságos lejáró. Most mi legyen? Jobbról egy magas várfal, azt sem tudjuk megmászni, előttünk szakadék, nincs más, marad az az út, ahonnan jöttünk, szóval hátra arc. De valahogy át kell jutni ezen a szakadékon, csak más útvonalon. Ez sikerült is az alternatív útvonalon, csakhogy egy giga nagy mészkőbányában kötöttünk ki, ahol megrakott teherautók cirkáltak mellettünk, óriási port kavarva. Gyorsan szedtük a lábainkat, hogy mielőbb kikeveredjünk a bányából. De a lényeg, hogy újabb izgalom kipipálva.

Kijutottunk egy főútra, az itinerünk szerint újra jó helyen voltunk, haladtunk előre. Egy gyönyörű sziklás hegyecskéhez értünk, dús növényzeten, szúrós mediterrán bokrokon keresztül, meredek sziklás kaptatókon másztunk felfelé az ösvényen, egyre magasabbra értünk, egyre csodásabb volt az elénk táruló panoráma. Aztán elfogyott az ösvény és újra szakadékhoz értünk, de ezen már csak nevettünk. Szemben egy még magasabb hegygerinc, azon kellene átjutni valahogy a térkép szerint, de most is csak a visszafordulás lehetősége maradt, mert épségben szerettünk volna kikerülni ebből a helyzetből is. Nem tudom ki az a srác, akinek az itinerét letöltöttük, de elég vakmerő és kalandvágyó lehetett és tuti volt nála hegymászó felszerelés is. Mindenesetre a nagy izgalomban a barlangot és a kilátást is elfeledtük lefotózni. Bár emlékünkben örökké élni fog, de Nektek nem tudjuk megmutatni.

(kattintásra galéria nyílik)

Visszafordul, útvonalat módosít, kertek alján kétméteres susnyásban menetel, machete nélkül verekszik át a sűrű bozóton, végre kis faluba érkezik, fellélegzik és tudatosítja, hogy már csak 2 km van hátra és vár a tenger. Innen már tényleg gyerekjáték volt lesétálni a keleti partra. Kissé elfáradva, de a sok kalandtól, élménytől felpörögve érkeztünk meg a tengerhez, ahol percekig csak álltunk, a végtelen kékségen merengtünk és elégedetten nyugtáztuk, hogy ez a nap is csodásan és tartalmas telt.